Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni hogy mennyire szerettelek,
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,
Mert feledni téged hogy tudlak én.

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,
hogy jobb lesz majd a holnapom.
De ez csak álom nem valóság,
mert nekem nem jutott már más,
csak a fájdalom és a bús magány.
Ez lett a végzetem nekem.

Bánatos kis szobámban
gyakran sírok érted,
nincs nekem ott egyéb
csak a te fényképed.
Zokogva,leborulva
elfog a bánat,
úgy érzem a szívem
megszakad utánad!
Szerető lányod  Mártika

Csillagos égre nézek némán a szívem  nagyon fáj.

Elment   Édesanyám   nincs velem már.

Sírok, pedig te most fent az égben,

már régen pihensz az angyalok ölében.

Sokat gondolok rád, Te is néha nézz le rám,

s majd beszélgetünk az álmok útján.

Még mindig nagyon szeretlek!

Remélem megérted nem tudlak elengedni,

s elfeledni téged.Hiszem hogy még találkozunk.

Igen egyszer még össze futunk.

Várj rám én ott leszek,

hogy újra megfogjam kezed és örökre veled legyek.